2019. december 4. szerda, ezt a napot sosem fogom elfelejteni, amíg csak élek...

Éppen az SBO-n vártam a sorom, hogy a varratokat kiveszik a bokámból, amikor is megcsörrent a telefonom, Anita a nevelőszülő tanácsadóm hívott. Lazán közölte velem, hogy van egy 2 hetes kislány, ezt és ezt kell róla tudnom, és van 1 órám eldönteni, hogy vállalom-e. Sokkot kaptam hirtelen, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Nagyobb gyermeket szerettem volna, akit be tudok illeszteni a vállalkozói életembe, akivel már lehet jönni-menni. De a sors nagy rendező, tudjuk, nem mindig az a jó, amit és ahogy mi elképzelünk az életünkben. 

Első reakcióm az volt, hogy gyorsan felhívtam a szüleim, akik szintén sokkot kaptak. Kislányom, mit fogsz csinálni egyedül egy gyerekkel, hogy fogsz dolgozni, és a többi, és a többi... Őszintén megmondom, hogy rosszul esett, hogy nem nézték ki belőlem, hogy erre is képes vagyok, pedig Ők csak aggódtak. Miközben egy 1000nm-es fitnesstermet üzemeltettem egyedül, sok ember dolgozott nekem, velem. Hány nő nevel egyedül 1 vagy 2 gyereket, akkor én miért ne tudnám megcsinálni. A szüleim rendesen megnyomták a nyomógombom, tehát számomra már nem is volt kérdés, hogy belevágok-e életem legnagyobb kalandjába!

Csütörtökön már ki is derült, hogy én kapom meg a kislányt, de azt még nem tudtuk, hogy mikor mehetünk érte a kórházba. Rengeteg gondolat, érzés cikázott bennem, de igazából még mindig nem fogtam fel, hogy mi is történik velem. Pénteken délután épp vásárolni voltam, amikor csörrent a telefon és Anita viccesen közölte, hogy "szülünk" és hétfőn haza is hozhatjuk a picilányt.

Aki ismer, az most el tudja képzelni, hogy őrült vásárlásba kezdtem. Mindent, szó szerint mindent megvettem, amire egy újszülöttnek szüksége lehet. Beszéltem a védőnővel, aki egy kedves, régi vendégem volt, és gyerekorvost is kerestem. 

Aztán elérkezett a várva várt nap. Amikor megláttam a kórházban azt az ici-pici kisbabát, olyan boldogság öntött el, amit sohasem éreztem még eddig életemben. A világ legszebb kislánya volt, olyan volt mint egy játékbaba, a 2,26 kg-jával és a 42cm-jével együtt. Az ápolónők odarakakták elém, hogy akkor hajrá etessem meg és pelenkázzam át... Életemben akkor láttam ennyire közelről kisbabát, és a legmeglepőbb az volt, hogy teljes természetességgel megcsináltam.

...és ezzel elindult a mi közös életünk! 

Mikor hazaértünk Adri barátnőm és Anyukám is jöttek lelki támogatást nyújtani, mert nagyon másra nem volt szükségem, úgy csináltam mindent, mintha "erre születtem volna"...Anyukám 1 hétig itt volt velem, hogy ne legyek magamra hagyva hirtelen.

Félelmetes, de ugyanakkor csodálatos érzés volt, hogy ennek a kisembernek szüksége van rám, tőlem várja a megoldást, a támogatást, és legfőképpen a szeretet, a biztonságot. 

A cicák először furcsán néztek, hallgatták ki ez a kis nyöszörgő valami, akinek a hanjga nem nagyon hasonlít egy macskáéra. Akkor meg ki lehet? De gyorsan befogadták, a kismakkám nagyobb érdeklődést tanusított iránta, főleg éjszaka, amikor etetés és visszaaltatás volt. 

A Karácsonyt és a Szilvesztert is itthon töltöttük, mert Anyukám beteg lett, mert akkor a covid már itt sunyiskodott körülöttünk.

A 2 ünnep között volt az első kapcsolattartás Vivi édesanyjával. Egy egyszerű, kedves hölgyet ismertem meg benne. Mindketten meg voltunk szeppenve, ilyen ez amikor az Édesanya és a Nevelőmami talákozinak először. Minden tisztelem az övé, hogy anno meghozta azt a döntést, hogy nevelőszülőhöz kerüljön a kislánya, bármennyire is megszakad ilyenkor az anyai szív. Lemondani nem szeretett volna róla, bár ezt a sors nagyon gyorsan felülírta, de ezt akkor még nem is gondolta egyikőnk sem...

Január végén találkoztunk még egyszer és utoljára, mivel március elején örökre lehunyta a szemét.