5 éve ilyenkor Karácsony előtt furcsa dolog fordult meg a fejemben a fitnessel kapcsolatban. Azt hiszem, hogy besokalltam, nagyon durva hullámvölgy jött az amúgy szeretett vállalkozásomban. Ki akartam szállni, abba akartam hagyni, de nem tudtam, hogy hogyan is kellene. Nem volt más tervem, csak azt éreztem, hogy ezt így nem tudom tovább folytatni...

Aztán 2019. január 5-én egy banális "baleset" miatt 3-as bokatörést szenvedtem. A furcsa az volt, hogy semmi fájdalmat nem éreztem sem akkor amikor megtörtént az eset, és később sem. De abban a pillanatban tudtam, hogy eltört a bokám, pedig azelőtt sosem tört el semmim. Nehezen fogadtam el a sorstól, hogy miért ilyen drasztikus módon állított meg, állított ki a sorból. Akkor még nem értettem, bár elfogadtam ezt a helyzetet, de később mindenre megkaptam a választ, magyarázatot.

A műtét után 2 hétig nem mozdulhattam otthonról, mivel fekvőgipsz volt a lábamon. Így beszorultam a lakásba és kénytelen voltam magammal foglalkozni. Önfejlesztő videókat és spirituális filmeket néztem, elkezdtem magamat gyógyítani. Sőt, külső segítséget is igénybe vettem, Kovács Franciska Edit személyében, heti rendszerességgel.

…és amire rá kellett döbbennem, az az volt, hogy a fitnessben nem állt meg az élet nélkülem, ha nem voltam ott minden pillanatban. Nyilván a háttérmunkát továbbra is én végeztem, de csak 2 hét után kezdtem bejárni 1-2 órára naponta.

Aztán eljött az a bizonyos március végi nap, ami megpecsélte a sorsom, és óriási változást hozott az életembe.

A fodrásznál ültem, vártam a sorom, amikor egy beszélgetésre lettem figyelmes. Egy vendég éppen arról mesélt a fodrászunknak, hogy mi lesz vele, ha a kisfiút akit nevel, örökbefogadják, hogy fogja ezt ismét átélni, túlélni.

Akkor és ott, abban a pillanatban valami/valaki megszólított, hívott, pedig nem tudtam, hogy miről beszélnek.

Mint kiderült, Marika az SOS Gyermekfalvak egyik legelismertebb nevelőszülője. Beszédbe elegyedtünk, és kiderült (mily meglepő…), hogy a következő hét pénteken nyíltnap lesz az SOS-ben, és a nevelőszülőség lesz a téma. Nem is volt kérdés számomra, hogy nekem ott a helyem. Úgy mentem oda, hogy ha lehetett volna, akkor azonnal befizetek a Nevelőszülői tanfolyamra.

Áprilistól 3 hónapig tartott a képzés, ahol ismét sokat megtudtam, megtanultam magamról, mások elfogadásáról.

Júniusban már be volt rendezve a gyerekszoba, nagyon vártam az új kis jövevényt, bár még mindig fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen mire is vállalkoztam.

Aki ismer, az tudja, hogy én mindent is, rögtön szeretek megkapni, nem a türelmemről voltam híres. Teltek a hetek, hónapok, de a kisember csak nem akart megérkezni. Kezdtem elkeseredni, azt hittem, hogy mégsem ez az én utam.

Aztán november közepén eldöntöttem, hogy most már nem húzom tovább  az időt, ideje bevonulnom a kórházba, hogy a vasat és csavarokat kivegyék a bokámból. November 26-án volt a műtétem, és mint utóbb kiderült, ezen a napon megszületett (igaz egy másik kórházban) egy kicsilány, akivel óriási szerepet fogunk betölteni majd egymás életében…