Nélkülözhetetlen női témák

Nélkülözhetetlen női témák

Gyermekvállalás?

Mi van ha nem lehet gyerekem?

2015. július 10. - Rossi Judit

Sokan, sokszor kérdezik tőlem, hogy nekem miért nincs gyerekem. Annak idején fiatal lány koromban úgy képzeltem el, mint a legtöbb normális nő, férjhez megyek és szülök legalább 2 gyereket. Nagyon szeretem a gyerekeket, el sem tudtam volna képzelni, hogy nekem ne legyen gyerekem. Anyukám mindig azt mondta, hogy biztos nagyon jó anya lesz belőlem, hogy miért gondolta ezt, nem tudom, talán anyai megérzés volt…

Aztán 27 évesen férjhez mentem és belevágtunk… Azt hittem, hogy 1-2 hónap és boldogan fogom várni születendő gyermekünket, de csak nem sikerült teherbe esni. Izgatottan vártuk minden ciklus végét, hogy na, vajon most? Aztán kissé csalódottan állapítottuk meg, hogy most nem, de majd talán legközelebb. Egyik lelkesen érdeklődő barátnőmet hűtöttem le a másik után, és egyik nagyszerű tanácsot hallgattam a másik után – szexeljünk párnával a derekam alatt, álljak fejen szex után, egyek sok mézet, igyak kávét, ne igyak kávét, de igyak ilyen és olyan és amolyan teát, hogy csak néhányat említsek. 

Sokat sírtam, totál lelkibeteg voltam. Körülöttem (sógornőm, unokahúgaim) már mindenki teherbeesett és megszülte gyermekét, gyermekeit. Minden menses bőgéssel kezdődött, hogy nekem miért nem sikerül már…

babaterv.jpg

Végül eltelt az a bizonyos 12 hónap, és akkor úgy döntöttünk, hogy irány az orvos. Pár ciklus után az egész azért kezdett egy kicsit túl sűrű lenni, a tesztelésekkel, az ultrahangokkal, a kötelező és időzített együttlétekkel. Na, meg az összes érdeklődővel és jóakaróval. Jött a sok „ne görcsölj rá”, vagy igazi nagy kedvencem, a „nem szabad akarni!” Ez utóbbinál sikítani tudtam volna – ugyan, mesélje már el valaki, hogy hogyan lehet csak kicsit, úgy mellékesen gyerekre vágyni 1,5-2 év sikertelen próbálkozás után, miközben az ember egyik orvostól a másikig rohangál? Nekem mindenesetre nem sikerült nem akarni. 

Orvostól orvosig jártunk, látszólag mind a ketten teljesen egészségesek voltunk, de csak nem akart sikerülni. Injekciók, tabletták, nőgyógyász, és ez így ment hónapokig, évekig. Utáltam már a szánalmat, a sajnálkozást az ismerőseink, családunk szemében.

Ezután átestem egy petevezeték-átfújáson, amit az ellenségemnek nem kívánok. Egy ismerősöm azt mondta, hogy neki annyira fájt, mint a szülés, de annak a végeredménye legalább egy csodás kisbaba lett. Végül a kezelőorvosunk az összes lelet birtokában inszeminációt javasolt. A beavatkozás nagyjából 10 percig tartott, utána még 1 órát kellett pihennem egy másik, direkt pihenésre fenntartott szobában, és mehettünk is haza. Azt csak hónapokkal később tudtam meg, hogy az átélt embertelen fájdalom, és a beavatkozást kísérő görcsölés elkerülhető lett volna, de ez senkit nem érdekelt rajtam kívűl, legalábbis a kórházi személyzetet nem. Ezt még kétszer megismételtük, de aztán a volt férjem azt mondta, hogy ezt ő már nem bírja nézni, hogy én ennyit szenvedek, ennyi mindenen megyek keresztül. Akkor inkább nem kell gyerek…

Aztán, sajnos egy idő után nincs más választásod, belefáradsz és átáll az agyad és a lelked arra, hogy mi van akkor, ha neked még sem adatik meg, hogy anya legyél. Tudomásul veszed és elfogadod, hogy neked ezt dobta a gép. A házasságunk és a kapcsolatunk maga volt a tökély, kivéve ezt az egy dolgot. Már amennyire a focisták élete tökéletes lehet, de erről majd egy külön fejezetben írok, és arról is, hogy milyen is volt focistafeleségnek lenni.

Azt is tudom, hogy ha lett volna gyerekünk, teljesen másként alakul az életem. Biztos vagyok benne, hogy nem váltam volna el. Így utólag viszont örülök, hogy így alakult minden, ahogy…

Egy dolog miatt nagyon sajnálom, hogy nem szültem még gyereket. A szüleimet nem tudtam megajándékozni unokával.

A volt párommal, az együtt töltött 7 év alatt, 1-2-szer megfordult a fejünkben a gyermekvállalás, de aztán valahogy mindig arra jutottunk, hogy még sem szeretnénk gyereket. Úgy látszik nekünk ez nem volt megírva a nagy könyvben.

Nemrég viszont furcsa érzés kerített hatalmába, még magam is meglepődtem ezen. Ahogy az “aktuális” (képzeljétek, valaki ezt a megnevezést használja...) párom beszélt a gyerekekről, azt éreztem, hogy IGEN, mégis csak szülnék egy kisbabát…álltam ott, néztem és hallgattam őt, és nem értettem ezeket az érzéseket, amik előtörtek belőlem. Na, de 46 évesen gyereket vállaljak? Ez egyelőre még eldöntendő kérdés…bár sok időm nem maradt ezen gondolkodni, mert vészesen ketyeg a biológiai órám…

A bejegyzés trackback címe:

https://noikozpont.blog.hu/api/trackback/id/tr717614814

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása