Aztán végre elérkezett a várvavárt január. Imádom ezt a hónapot…

A látvány, hogy állandóan tele van a terem, elmondhatatlan, leírhatatlan. A szívem összeszorul ilyenkor a boldogságtól. Ezt csak az értheti meg, aki olyan munkát végez, ami boldogságot okoz neki, amit tiszta szívből csinál. Én azon kevesek közé tartozom, akinek a munkája a hobbija, és a hobbija a munkája. Bár az én esetemben, nem szeretem a munka szót használni. Ez nem munka, ez szerelem, ami örökké tart. 

Nagyon szeretem a vendégeimet, kivétel nélkül mindenkit, és azt gondolom, hogy ők is szeretnek engem. Amire nagyon büszke vagyok, hogy szinte mindenkinek tudom a nevét, aki járt hozzánk a 12 év alatt, és ez nem kevés ember…

Megpróbáltam egy olyan fitnesstermet létrehozni, ahová úgy jöhetnek be a hölgyek, mint ha hazajönnének. Ne az legyen a fontos, hogy ki milyen autóval jön, milyen ruhában van, hanem a sport szeretete legyen a közös bennünk.

Mint ahogy a szlogenünk is tükrözi: “Légy Nő, légy Önmagad!”

Nálunk minden hölgy jól érezheti magát alkattól, kortól és anyagi helyzettől függetlenül! Nem kell tökéletes alakúnak, bomba nőnek lenni ahhoz, hogy valaki jól érezze magát a bőrében. Sokkal fontosabb, hogy önmagát adja, önmaga merjen lenni! Az igazi nagy betűs "NŐ" nem a külsőtől sugárzik! Ha valaki saját elvárásainak megfelel, illetve a maga módján mindent megtesz azért, hogy nőies maradjon, akkor már félig nyert ügye van!

Egész januárban pörögtem, szerveztem a hóvégi városi Hírös Aerobic Napot, nem volt időm unatkozni, és azon gondolkodni, hogy egyedül tengetem napjaim. 

…és hogy egyáltalán ne legyen szabadidőm, a barátnőmmel kitaláltuk, hogy a szülővárosunkban indítsunk el egy kis aerobictermet. Örömünkre a régi ismerőseink nagy lelkesedéssel vették tudomásul, hogy a régi jó páros (ezek lennénk mi) újra együtt van. Szuper érzés volt, amikor 20 éve nem látott lányok, asszonyok jöttek órákra, csak azért, mert MI csináljuk.

Egyik délután bejött a fitnessbe a volt párom és nagyon somfordált körülöttem. Tudtam, mert elég jól ismerem, hogy mondani szeretne valamit, de nem tudja, hogy is kezdjen hozzá. Aztán töredelmesen bevallotta, hogy neki van valakije, és reméli, hogy ezzel nem okoz nekem fájdalmat. Hát nem, semmilyen rossz érzés, féltékenység nem kerített hatalmába, sőt drukkoltam neki, hogy sikerüljön. Megérdemli, hogy boldog legyen. Én nem adtam meg neki azt, amire minden férfi vágyik, családot, gyerekeket. Köztünk 8,5 év korkülönbség van, és nem az ő javára…Annak idején megbeszéltük, hogy ha ő majd gyereket akar és én már nem, akkor kitaláljuk mi legyen. Szerintem mind a ketten tudtuk, hogy ilyenkor egy megoldás létezik, a szakítás…

A gyerekvállalásról jut eszembe...de legyen ez a következő témánk...

3 hét alatt, november elején találtam lakást, az én kis kuckómat, ahol a mai napig is éldegélünk Szergejjel, a vörös kis kandúrommal. Az első pár hét furcsa volt egyedül, nem szuszogott senki mellettem, kivéve Szergejt, nem kérdezte meg senki, hogy milyen volt a napom. Ha őszinte akarok lenni, bevallhatom, hogy sokat sírtam. Szergej ilyenkor odafeküdt mellém és mintha tudta, érezte volna, hogy nekem fáj, kis mancsával megsimogatta az arcomat. Sajnáltam magam. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy jó egyedül. Tudtam, hogy nem ez az élet rendje, hisz az ember társas lény, boldog párkapcsolatban kellene élnem, de most jó volt így. Egy porcikám nem kívánta pasi közelédését - se testileg, se lelkileg. Nem tudtam volna elképzelni, hogy hozzám érjen, megcsókoljon valaki, hogy levetkőzzek egy férfi előtt. Azt hiszem, ez teljesen normális egy 7 éves kapcsolat vége után. 

Sokat dolgoztam, még jobban belevetettem magam a munkába. Ez volt a boldogság, és tényleg boldog voltam. Néha-néha megittam 1 pohár rosét esténként, ettem hozzá egy kis étcsokit, ha úgy akartam este 11-kor vacsoráztam, ha nem volt kedvem, nem takarítottam ki. Ez a szabadság érzése volt, pedig előtte se korlátozott senki.

A volt párommal 2-3 naponta találkoztunk, és rájöttem, hogy nem fáj, hogy elmúlt. Furcsa, ismeretlen érzés volt. Nem akart megszakadni a szívem, ha megláttam, ha beszéltünk. Jó érzés volt látni, találkozni vele. 

November végén regisztráltam az egyik társkereső oldalra, de már az első pár napban rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. A lányokkal bent a fitnessben nagyon jókat nevetgéltünk az önbizalomban hiányt nem szenvedő jelentkezőkön. A lelkemnek azért jól esett, hogy tetszettem és akartak. De ennyi…és nincs tovább. Nem akartam találkozni senkivel, még nem. Annyira távolinak, elképzelhetetlennek tűnt, hogy újra szerelmes lehetek. 

Biztos voltam benne, hogy én nem itt fogom megtalálni a szerelmet. Azonban az élet néha kiszámíthatatlan…de az egy jó pár hónappal későbbi történet lesz…és most haladjunk sorjában.

Gyorsan telt az idő, jött a december, a karácsony. 3 napig zárva volt a fitness, de valahogy túléltem. Otthon voltam a szüleimnél, ettem, ittam, ahogy más normális ember karácsonykor. …és még mindig nem fájt, hogy egyedül vagyok. Sőt, szerettem egyedül lenni. A kis birodalmam olyan volt, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna bele, kizárva a külvilágot. Itt tudtam, hogy senki nem bánthat, nem okozhat fájdalmat nekem, ez csak az enyém, az én külön világom.

A barátnőm megígértette velem, hogy szilveszterkor nem ülök otthon, hanem elmegyek velük bulizni. Nagy nehezen beleegyeztem, de csak azért, hogy őt meg ne bántsam. Elmentem, de nem igazán élveztem az estét. Egész végig az járt a fejemben, hogy bárcsak otthon maradtam volna. Szerinte nem normális dolog, hogy jól érzem magam egyedül. Tényleg nem volt az, de nem akartam mindenféle felesleges, egyéjszakás kalandba belemenni. Nem erre vágytam. 

Kezdett kialakulni a fejemben, hogy milyen férfit szeretnék majd társnak, de még csak a fejemben, a szívemben nem. Hiszem és tudom, hogy előbb vagy utóbb minden zsák megtalálja a maga foltját. De még korainak tartottam, hogy komolyan gondolkodjam ezen. Ha készen állok rá, majd tudni és érezni fogom…

Tavaly október 23-án reggel arra ébredtem, döntöttem és költözöm…az exem meglepődve fogadta hirtelen elhatározásom, de mind a ketten tudtuk és éreztük, hogy itt az idő a változásra. Sokat segítettük egymást az együtt töltött idő alatt, de most elválnak útjaink. Ennyi volt megírva kettőnknek a nagy könyvben…

Nem tudom, mikor vettem észre először, hogy magányos vagyok mellette. Azt sem tudom, mikor fogytak el a szavak. Nem tűnt föl azonnal a csönd. Azt hiszem, az ölelések lettek ritkábbak először, az intimitás. Nem nyúltunk egymás keze után már, amikor csak eszünkbe jutott, s egy idő után talán már nem is jutott eszünkbe. Egyszer csak azt vettem észre: már nem fáj. Már nem nézek rá vágyakozva, ha bejön este az ajtón, nem várom az ölelését, ha csókot szeretnék. …és ezzel megelégszem. Igen, először az ölelések múltak el. Aztán a szavak…

Amikor kimondod, hogy vége, belehalsz egy kicsit, holott már régen tudod, hogy vége van. Félsz a változástól, a váltástól, pedig valahol a lelked mélyén már erre vágysz, csak időbe telik, hogy eldöntsd és ki merd végre mondani. Ugyan szereted még a másikat, de ez már valami más érzés. Mindig, minden kapcsolatomat - ideértve a házasságomat is - végérvényesen zártam le, talán magamat védve, hogy ne fájjon ha beszélünk, ha találkozunk. De ez most valahogy más volt, barátok maradtunk, a mai napig. Annyira természetes, ha bejön hozzám a fitnessbe. Ugyanúgy megbeszélünk mindent az életünkről, mint amikor egy pár voltunk.

Az egyedülléttől már rég nem féltem. Még az exem előtt megtanultam, hogy nem kell félni tőle, sőt néha mindenkinek kell, hogy önző módon csak magával foglalkozva éljen.

Sokszor vágyik arra az ember, hogy egy kicsit egyedül legyen. Persze, jó ha van mellettünk egy férfi, aki szeret, de néha kell némi szabad tér. Sok nőnél előfordul, hogy a kis szünetből egy hosszú időszak lesz. Talán vannak olyan pillanatok, amikor hiányzik egy társ, de végül képesek vagyunk elkényelmesedni és állandó állapotként felfogni az egyedüllétet. 

Hölgyeim! Szerintem ne éljetek nektek boldogságot nem okozó kapcsolatban, mert rettegtek az egyedülléttől! 

Fontos, hogy érezzétek: az egyedüllét nem feltétlenül magány. Egyedül lenni annyi, mint lehetőséget kapni arra, hogy felfedezzük, hogy meg van bennünk minden, amire boldogságunkhoz szükségünk van. Az egyedüllét esély, hogy megismerjük önmagunkat és rájöjjünk, hogy merre van az előre, mire vágyunk igazán, merre vezet az utunk. Aki egyedül van, ráébredhet önmaga csodálatosságára. Amikor megtaláltuk magunkban a belső harmóniát, az egyensúlyt, akkor állunk készen arra, hogy méltó társat vonzzunk be az életünkbe.

Nekem itt végződött a 7 éves kapcsolatom és itt kezdődött az új életem, amiben még nem tudtam, hogy mi vár rám. Vagyis valahol tudtam, mert az örök szerelem, a fitnesstermem velem van és általam van. Ha rá gondolok, mindig boldog vagyok, hisz már 12 éve része az életemnek.

Rossi Judit vagyok, egy kecskeméti női fitnessterem tulajdonosa, végzettségem szerint testépítő-fitnessedző. 12 éve foglalkozom a fitnesszel, a hölgyek  testét és lelkét szépítem kis csapatom segítségével. Azok közé a szerencsés emberek közé tartozom, akinek a munkája a hobbija és a hobbija a munkája. Nő létemre egyedül vezetem az 1000 négyzetméteres fitnesst, és közel 20 ember dolgozik velem nap, mint nap. Ezt a blogot azért hoztam létre, hogy a mindennapjainkról meséljek nektek, talán tanulhatunk egymás sikereiből és kudarcaiból. Mert néha ilyenek is vannak…de újra és újra fel kell állnunk és menni tovább…