3 hét alatt, november elején találtam lakást, az én kis kuckómat, ahol a mai napig is éldegélünk Szergejjel, a vörös kis kandúrommal. Az első pár hét furcsa volt egyedül, nem szuszogott senki mellettem, kivéve Szergejt, nem kérdezte meg senki, hogy milyen volt a napom. Ha őszinte akarok lenni, bevallhatom, hogy sokat sírtam. Szergej ilyenkor odafeküdt mellém és mintha tudta, érezte volna, hogy nekem fáj, kis mancsával megsimogatta az arcomat. Sajnáltam magam. Aztán ahogy telt az idő, rájöttem, hogy jó egyedül. Tudtam, hogy nem ez az élet rendje, hisz az ember társas lény, boldog párkapcsolatban kellene élnem, de most jó volt így. Egy porcikám nem kívánta pasi közelédését - se testileg, se lelkileg. Nem tudtam volna elképzelni, hogy hozzám érjen, megcsókoljon valaki, hogy levetkőzzek egy férfi előtt. Azt hiszem, ez teljesen normális egy 7 éves kapcsolat vége után. 

Sokat dolgoztam, még jobban belevetettem magam a munkába. Ez volt a boldogság, és tényleg boldog voltam. Néha-néha megittam 1 pohár rosét esténként, ettem hozzá egy kis étcsokit, ha úgy akartam este 11-kor vacsoráztam, ha nem volt kedvem, nem takarítottam ki. Ez a szabadság érzése volt, pedig előtte se korlátozott senki.

A volt párommal 2-3 naponta találkoztunk, és rájöttem, hogy nem fáj, hogy elmúlt. Furcsa, ismeretlen érzés volt. Nem akart megszakadni a szívem, ha megláttam, ha beszéltünk. Jó érzés volt látni, találkozni vele. 

November végén regisztráltam az egyik társkereső oldalra, de már az első pár napban rá kellett jönnöm, hogy ez nem az én világom. A lányokkal bent a fitnessben nagyon jókat nevetgéltünk az önbizalomban hiányt nem szenvedő jelentkezőkön. A lelkemnek azért jól esett, hogy tetszettem és akartak. De ennyi…és nincs tovább. Nem akartam találkozni senkivel, még nem. Annyira távolinak, elképzelhetetlennek tűnt, hogy újra szerelmes lehetek. 

Biztos voltam benne, hogy én nem itt fogom megtalálni a szerelmet. Azonban az élet néha kiszámíthatatlan…de az egy jó pár hónappal későbbi történet lesz…és most haladjunk sorjában.

Gyorsan telt az idő, jött a december, a karácsony. 3 napig zárva volt a fitness, de valahogy túléltem. Otthon voltam a szüleimnél, ettem, ittam, ahogy más normális ember karácsonykor. …és még mindig nem fájt, hogy egyedül vagyok. Sőt, szerettem egyedül lenni. A kis birodalmam olyan volt, mintha egy teljesen más világba csöppentem volna bele, kizárva a külvilágot. Itt tudtam, hogy senki nem bánthat, nem okozhat fájdalmat nekem, ez csak az enyém, az én külön világom.

A barátnőm megígértette velem, hogy szilveszterkor nem ülök otthon, hanem elmegyek velük bulizni. Nagy nehezen beleegyeztem, de csak azért, hogy őt meg ne bántsam. Elmentem, de nem igazán élveztem az estét. Egész végig az járt a fejemben, hogy bárcsak otthon maradtam volna. Szerinte nem normális dolog, hogy jól érzem magam egyedül. Tényleg nem volt az, de nem akartam mindenféle felesleges, egyéjszakás kalandba belemenni. Nem erre vágytam. 

Kezdett kialakulni a fejemben, hogy milyen férfit szeretnék majd társnak, de még csak a fejemben, a szívemben nem. Hiszem és tudom, hogy előbb vagy utóbb minden zsák megtalálja a maga foltját. De még korainak tartottam, hogy komolyan gondolkodjam ezen. Ha készen állok rá, majd tudni és érezni fogom…